Plátói szerelem
Írta: Fujt Ernesztin
           
Ó mint a lidérces álom,
ketten volnánk ezen a világon?
A gondolatom és te a mámor,
melyet soha nem ér el a távol.

Csak szeretsz egymagadban,
és azt hiszed, jó lesz?
De kell a szerelem mely,
igaz s való lesz.

S ha mégis kölcsönös,
s az érzés igaz,
miért kell, hogy plátói maradjon,
ha mindez igaz?

Ó kesze-kusza élet,
magad sem tudod,
hogy féri és nő,
mit remélhet.

Magunkat kell szeretnünk,
mindennél jobban,
de kell, hogy valaki,
szeressen kézzel foghatóan.

De a gyávaság mindig könnyebb út,
nincs harc mert az bonyolult.
S akkor jössz rá,
hogy nincs egy lélek.

Aki úgy tudna szeretni téged,
s két karjába zárna,
életed visszahozza,
s megkoronázza.

De mivel plátói, nincs remény,
valódi boldogságra,
fékevesztett álom mely rád talált,
kergetőzve jár a boldogság kapujában.

Ugye nem ezt szeretnéd,
mert nincs benne érzés,
csak csalafinta mámor,
ne hagyd, hogy az élet így találjon.