Az álmokon túl...

Írta: Fujt Ernesztin


Ó mily boldog voltam én,
minden nap egy új remény.
Az érzés nem változott,
szeretném, ha mi lennénk,
az örökké elválaszthatatlanok.
Néha átlépjük a hegyet,
s aztán földre zuhanunk.
Éljük az életet,
én finoman, te kissé vadul.
Én csak rád várok olthatatlan,
hívsz és én is hívlak téged,
mikor hiányodat már fájdalmasnak érzem.
Folytassuk ezt a sors adta szépet,
a szerelmünk az égig emel,
de el ne hagyj sohasem!
Minden kín mely a távolság miatt elér,
hidd el a szívembe majd belefér.
De törődj velem mi a szívem vágya,
s minden bút és bánatot majd elfeled,
hogy ne legyen a szívemnek hiánya.
Tudni, hogy vagy és létezel,
ez nekem mindennél többet ér
a szívemben hordalak idebenn.
Feledni csak a rosszat lehet,
a jó az mindig felemel,
és ettől lesz oly szép,
ami sohasem múlik el.
Én bolond, egy percre elhittem,
mert elhagyott a hitem,
hogy nélküled is van élet idebenn.
De tévedett a szívem és a lelkem,
hiszen én ezt az érzést,
már nem is reméltem.
Nem tudom mit tettél velem,
de a szíved csak bennem él,
nem múlik és minden napban,
ott van a remény és hogy,
mindig és örökké szeretni foglak én!