Az erdő mélyén.

Írta: Fujt Ernesztin

Gyermekkorom sétánya hol gyakran jártam, 

midőn egy kis léleknyugtató útra magamat invitáltam.

Az erdő mélye mindig várt rám,

hol a csend, a nyugalom és lelki béke járt át.

Sokszor bejártam ezt az utat,

amely a tisztás felé mutat, 

vígan lépkedve az avar roppanó zajában,

az úton át mesebeli táj várt az erdő aljában. 

Álmodoztam, gondjaim távol jártak,

megadtam magam eme átszellemült világnak.

Hol talán egykor tündérek boldogan cikáztak,

mesebéli ágakon nyugodtan tanyáztak.

Sétám során az erdő kis állatai,

vígan szaladtak, kúsztak, másztak,

kis birodalmuk elbűvölő otthona,

de nekem az erdő volt a lelkem temploma.

Szívtam magamba a friss levegőt,

a moha, a gomba avar alóli illatát,

elvarázsolt, szerettem ott sétát tenni,

köztük lenni, a hétköznapokat ünneppé tenni.

Madársereget megriasztva, rebbent fel riadva,

a linián át csodálatot keltett bennem,

ahogy a zöldellő ágak egymás karját keresve,

lombkoronájuk a felhőben összezárt.

Mily csodálatos emlékek törtek fel bennem,

amit az erdő mélye rejtett, és mind csuda szép kellem.

Gyermekkorom játszótere eme természeti csoda,

lelkem egy darabja, mely sohasem volt mostoha.

Mesebeli kis koboldot nem láttam soha,

vaddisznót a csíkos kis malacával, az volt ám a csoda.

Pöttyös őzike az úton előttem átszaladt,

áhítattal néztem, hisz ez volt a boldog pillanat.

Gyíkot amint a beszűrődő napfényben napozik,

megpillant és a meglepetéstől elkúszik.

Lepkék pajkosan repkedve kísértek utamon,

jelezve, hogy ér még sok csoda ha kutatod. 

Madarak csicsergése veri fel a csendet,

ily gyönyörű hanggal csak ők rendelkeznek.

A szajkó különleges hangon énekelt,

s ezzel jelzi, hogy engem észrevett.

Távolabb fakopács veri fel a csendet,

nászidőszakhoz érkezett a harkály fia,

eszét vesztve kopog, dobol a korhadt fán,

mintha élete sohasem érne véget tán.

Az erdő mélye tele van élettel,

emléke befészkeli magát elmédbe,

Ott csend van és nyugalom, 

ahol a lelki béke honol.

A nagy szerelmet várva

Írta: Fujt Ernesztin

Érezted-e már, hogy kell valaki,

aki gyökerestől felforgatná életed?

Szavakat tettekké vált, 

szív a szívnek ordítva kiált,

test a testet önkívületben ölel,

édes csókokat mámorban szórja rád,

szívet és igaz lelket keres és vár.

Kinek te leszel a lélektársa,

s a vágynak, izzó lángnak melegágya.

Csörgedező patak, mikor medréből kilép,

szalad oly hevesen míg a folyót éri el,

Onnan a tengerbe siet, a mindenséget ott leli meg.

Szeretet mely kölcsönös, sohasem felszínes,

csókokért nem könyörög, a lelkét adja át neked.

Míg tavasz van a szerelem sarja újra éled,

a nyár a napsütéssel lelkedet izzítja,

ősz a sokszínű árnyalatával szívedet festi meg,

a tél a kandalló melegében testedet hevíti fel.

Így telnek az évszakok a nagy szerelemre várva,

s végre egyszer talán megtalálva.

Mert kell valaki, ki kalitkád ajtaját kitárja,

Mint madár repül veled s szeli a kék eget, 

a szívedet adja s te is a szívedet.

Csacsogó ajkaitok a boldogság dalát zengi,

s benne az őrült nagy szerelem lángját éli meg.

Szép holnap.
Írta: Fujt Ernesztin

Ázom, fázom, langy meleg eső arcomra hull,
mégis mosolygok s a szívem ver vadul.
Képzeletem mindig nálad jár, 
csapongva repdes mint egy kis madár.

Kalitkám ajtaja sarkig tárva,
repülök a gondolattal bele a világba.
Ágról-ágra, majd virágról-virágra,
könnyű leplét testemnek szellő átjárja.

Hullhat az eső, nem baj ha ázom,
majd szivárványt bont a felszáradt álom
S a szívem már nem lesz árva,
lelkemben van kulcsa, nyitja, zárja.

Így álmodom veled karomat kitárva,
az illatos réten mely a szívem vágya.
Kék pillangók boldog táncát járva,
szárnyalni a szabadság kicsiny madarával.

A lélek szabadsága csordultig tele vággyal,
boldog mosoly s a szívem szárnyal.
Lesz még újra május, ölelés boldogsággal,
a szép holnapot várva, s a jövőt majd kitárja.

Torz világ
Írta: Fujt Ernesztin

Emberek mint a varjak ,
egymásba marnak.
Hová tűnt az igazi szeretet,
mely bút és bánatot feledtet?

Az élet felgyorsulva
az idő szárnyán repül tova,
s miért kell, hogy boldogtalan
legyen emberek sora?

Nézz a tükörbe, döntsd el,
hogy mától mosolyt adsz ajándékul
minden halandónak, és mosolyában
a magad tükrét látod viszont majd. 

S boldogság árad a lelked mélyén,
hiszen holnaptól minden észérv,
törli majd a múltat és innentől,
csak a jó és a szép adódhat.

Magányos szív.
Írta Fujt Ernesztin                         

Meghalt a lelkem.
Meghalt a szívem.
A magányosság útjára léptem,
de vigasztal az emlék,
s a boldogság ami történt nem rég.
A lelkem színeit megfestem,
a csodák színeit viszont látom a vásznon,
a verseimet mit már nem neked szánok,
bele kiáltok a világba,
senkinek és mindenkinek szánva.
A csönd elért,
az emlék vigasztal,
ami soha el nem hagy,
s a sok tücsök dallam,
mely a szívemben megmaradt.

A hála ereje.
Írta: Fujt Ernesztin

Átéljük a szelet, a vihart,
emelkedünk a felhők fölé,
a majd zuhanunk a mélybe.
Időnként göröngyös a létünk,
kalandokat sohasem kímélünk,
járatlan utakat be nem járunk,
hiszen a sorsunk, amire vágyunk.
Értékeljük a sok szépet,
amit adhatott nekünk az élet.
Látjuk a színe vesztett szürkét,
a mogorva, utálatos, a szomorú leplét,
a napoknak nem éppen a szép csendjét.
És mégis mindezek ellenére,
minden napunkban választva,
újra és újra építjük a jövendőt.
Nincs ennél jobb, szebb jövő,
mely a szeretet nyelvét hálával,
a napot jósággal tölti meg.
Megszűnik az irigység, kapzsiság,
aggodalom és magány.
Reményt, örömöt ad a szívnek,
boldogság lesz úrrá rajtunk,
s mi ez, ha nem az élet?

Nem lehet...
Írta Fujt Ernesztin

Nem lehet kedvesem,
hogy kezedbe adjam a szívemet,
a pajkos játék után jön a komoly érzelem,
lélekgyilkos játékra nem adom a fejem.

Bánt, ha játékként akarsz bántani csupán,
a szívnek igazi érzés kell ma már.
A hamis mind megtéveszt, boldogságot nem ad,
pedig jó lenne megpihenni a léleknek a szív alatt.

Simogató kézre, gondoskodó lélekre vágyom
nincs semmi más ami fontosabb lenne e-világon.
A én világom a te világod,
így élni az életet az maga az álom.

Átgondoltad-e hogy mire vágysz?
hogy érzed-e milyen a valódi vágy?
vagy elfutsz amikor az érzelem komolyra vált?
ezeket mérlegelve adhatod csak a szívedet át.

S ha mindez csak a játék része,
jobb ha sohasem lesz ebben részem,
Búcsúzom, hát kedvesem, mert nem lehet,
hogy kezedbe adjam az életem.

Ősi törvény.
Írta: Fujt Ernesztin

Elmondom néktek a világ gondjait,
a lelkek torzulásának szégyenfoltjait,
mely mindig felháborít és feldúl,
meggyógyítani a lelkeket már nincs mód.
A nők tartják fenn ezt a világot
a férfiak itt a Földön csak mind zarándok,
eltelve magukkal csak járják a világot,
mint a méh virágról-virágra száll,
s az erkölcs kihalt belőlük ma már.
S nincs bennük semmi szégyen,
csak a nőkben van némi szemérem.
Szégyenteljes világba érkeztünk,
ahonnan eltűnt a tisztesség és erkölcs,
és elborult elmék szégyene ami nem múl,
áthágva minden erkölcsi normát,
ősi törvény, mely a legtöbb férfit formál.

Szeretni újra
Írta: Fujt Ernesztin

Kedves emlék voltál mindig,
veled révedeztem, így hidd,
Szívemben bánatot hagyva egy hajnalon,
távoztál egy szép napon.

De a szív nem felejt,
emléked nap mint nap visszacseng,
Ajándékod: hogy, hogy vagyok?
szívembe markolt és azóta rab vagyok.

A szívem felidézi emléked,
vágyom rá, hogy napjaimat szebbé tedd,
amikor a szeretet újra lángra kap,
mert-e különös érzésnél a szív szabad.

Várlak minden nap szüntelen,
hogy szárnyalni tudjunk féktelen,
boldogságunk átkarol, meghajol a szívnek,
hiszen szeretve tud csak szeretni a lélek.

Cseppben a tengert.
Írta: Fujt Ernesztin

A dal mely bennem él,
minden napjaimban elkísér.
Távol jársz már oly messze,
igyekszel, mindig máshoz sietve.

Keresed az utad,
talán mely téged vár,
Nem számít, ha az útnak,
a kezdeteknél vége már.

Mint cseppben a tengert,
kutatod, lázasan keresed,
Csak spontán azt leled,
ki épp az utadban ered.

Az élet nem érdemli,
ezt a sorsot,
amit a szeretet,
és a szívünk hordoz.

A boldogság több,
néhány pillanatnyi mámornál,
ahol majd a hálónk
ki tudja vetni a horgonyt.

Légy inkább megfontolt,
engedd meg magadnak a jót,
a biztosat, a szívbe markolót,
az egyet, a hozzád valót.

Boldogság volt.

Írta: Fujt Ernesztin

Hiányzol. Hiányod a szívemben él,

s meghajol minden kedves szavadért.

Átölel az édes emlék,

de jó volna, ha mindig így lennénk.

Csüngenék szavadon mint egy gyermek,

Kit a csoda mint édes álom, meglep.

Tiszta szívemből szerettelek téged,

s ez felért mindennel érted.

Hulló csillag voltam néked,

mindig megújuló édes pillanat.

Az örökkévalóságot hoztad el nékem,

szeretetem elkísér téged míg élek.

Az igaz szerelem lángra lobbant,

mindig új csíráját hozza el.

Békét teremt a szívemben,

mert az igaz szerelmet hozta el.