A nagy szerelmet várva

Írta: Fujt Ernesztin

Érezted-e már, hogy kell valaki,

aki gyökerestől felforgatná életed?

Szavakat tettekké vált, 

szív a szívnek ordítva kiált,

test a testet önkívületben ölel,

édes csókokat mámorban szórja rád,

szívet és igaz lelket keres és vár.

Kinek te leszel a lélektársa,

s a vágynak, izzó lángnak melegágya.

Csörgedező patak, mikor medréből kilép,

szalad oly hevesen míg a folyót éri el,

Onnan a tengerbe siet, a mindenséget ott leli meg.

Szeretet mely kölcsönös, sohasem felszínes,

csókokért nem könyörög, a lelkét adja át neked.

Míg tavasz van a szerelem sarja újra éled,

a nyár a napsütéssel lelkedet izzítja,

ősz a sokszínű árnyalatával szívedet festi meg,

a tél a kandalló melegében testedet hevíti fel.

Így telnek az évszakok a nagy szerelemre várva,

s végre egyszer talán megtalálva.

Mert kell valaki, ki kalitkád ajtaját kitárja,

Mint madár repül veled s szeli a kék eget, 

a szívedet adja s te is a szívedet.

Csacsogó ajkaitok a boldogság dalát zengi,

s benne az őrült nagy szerelem lángját éli meg.