Mégegyszer...

Írta: Fujt Ernesztin

Nagy öröm és vigasz nékem, 

hogy emlékszik a szívünk,

ha egymástól oly messze is,

időnként egymásra gondolva, 

szívünket közel érezve, de élünk.

Látjuk egymást és szép az emlék,

hogy szeretett a szívünk.

Mosolyod mikor látom,

nagy boldogság tölt el,

hogy volt egyszer egy álom.

Elmerengek a múlton,

szívem meg-megdobban,

mondod, hogy felelevenik az emlék, 

s mily jó lenne mégegyszer,

hiszen ott vagyok még az álmaidban.

Igazgyöngy  a barátságunk,

melyben a szív dominál,

Az értelmet felülírja az érzelem,

a mindennapok titkán túl ott a jóság,

mely kettőnket összeköt most már.

 

Búcsúzunk Tőletek...

Írta: Fujt Ernesztin

Szomorú, szívbe markoló fájdalom,

szürke felhő borítja a felleget.

Az ég feketébe fordult,

gyászruhát öltött ő is e szomorú napon.

Eljött a perc melyet soha nem vártunk, 

szertefoszlott minden közös álmunk.

A fájdalom mély, az égig ér,

s szívünk már többé nem remél.

Köszönjük az életet, melyet tőletek kaptunk,

a sok szép éveket, melyet emlékbe foglaltunk.

Szívünkben örökké éltek,

és a bánat emészt most fel minden léptet.

Az élet ajándék volt veletek, a mindennapi csoda,

megszakadt szívek, ármányos valóság,

felfoghatatlan, reményvesztett szavak,

melyek nem találják az észhez vezető utat.

Itt maradtunk, a szívünk,

a karunk értetek nyúl,

a megérinthetetlen ölelésre,

és lelkünkben a fájdalom érzése dúl. 

Itt maradtok velünk gondolatban,

szívünk sohasem felejt,

az égi kötelékben szívünkben mindig ott lesztek,

fájdalmunk múlhatatlan, reményeink odavesztek.

Hisszük, hogy lelketek él a mennyben odafent,

melyre csak az örök álom érkezik,

Csillagok voltatok itt e földi létben,

s szívünk mindennap hozzátok megérkezik.

Szívünkben örökké így maradtok.

őrizzük arcotok és karunk átölel,

Egy imádság, egy sóhaj, egy fohász, 

mely hozzátok mindig a mennybe száll.

Emléketek örökké bennünk él,

soha nem veszíti el a reményt,

hogy majdan egyszer odafönt,

együtt leszünk mi még.

Testetek felszáll, lelketek itt marad a fényben,

most a nyugalom és béke honol,

és a végtelen pihenés vár rátok,

az örök messzeségben. 

Búcsúzunk Tőletek Melinda és Gábor,

szívünk, lelkünk sohasem felejt, karunk átölel,

nyugodjatok békében, emléketek gyémántként ragyog,

hiszen bennünk éltek tovább a felhők fölött valahol.

 

Éget...                                      

Írta: Fujt Ernesztin

Éget a szívemben a láng,

ezer arcát mutatja a magány.

Mi szép volt nem köszön vissza már, 

az álmokon túl, sebzett szívem visszavár.

Miért kell, hogy múljon az érzés,

biztos pont kell, s ez az érzés,

Várom a lépteid csendben, halkan,

hogy megjelenj a lelkemben majdan.

Szeretném tudni, hogy vagy,

éhséged csillapítja-e valaki a sorban.

Vajon akarsz-e még engem, 

hogy visszatérjek álmaidban?

Nem maradt más csak a remény, 

a karmám érted ég, téged akar.

A vágy sohasem múlik,

csak ha ott lehetek a karjaidban.

 

Amikor a patás eljő...                     

Írta: Fujt Ernesztin 

Sötét tűze pokolnak alján, 

a fekete patás sivítozva rád vár,

kérdezi merre tartasz,

jöjj a forró katlan alja vár rád.

Menj a pokolra te fajzat,

patád ne üsse az utca kövét,

ne dobogjon, türelmed ne dohogjon,

hisz pirkadataig van időnk még. 

Szúrós fekete füst, dohos szag,

mely a torkodból kiszakad,

tűnj el nyomban, s tüstén,

hisz élni akarok még.

Majd akkor gyere,

mikor végső álomra vágyom,

s nem hajt az élet, az édes mámor,

mikor már senkinek nem hiányzom.

Mikor önként hajtom fejem igába,

nem amikor élvezem az életet, mint máma.

Takarodj tüstént, javaimra vágysz?

A pokol tornácán erre nincs szükséged már!

Hát itt a mezsgye, lódulj, 

fekete paripád sörényébe kapaszkodva,

szállj le az alvilágba,

a te országod táborába.

Ne zavard a Földi népet,

maradj magadnak te kénszagú,

pokol kéret, hív a gonosz karöltve,

távozz sátán és tűnj el örökre!

 

 

Szeretet, szép remény.            

Írta: Fujt Ernesztin

Lelked csillagát, 

tested finom illatát érzem,

ahogy hozzám simulsz, 

és álmom álmodat látja.

Sok évnyi távolság,

sem lehet románcunk

útjának gátja.

Megszületünk, álmodunk, 

szívünk álmot látva elindul,

meghódítani a végtelent.

Egy érzés, a szív védtelen, 

mi a csillagok közt lehull, 

s megtalálva beléd hasít,

mindent akarva most a sors.

Különbet, szebbet mint azelőtt,

ámor a szívedbe költözött,

akarjuk a végtelent, melyet,

szerelem istene megteremt,

egy új, szebb holnapot,

ami csak ránk várt, mert kell,

hogy megérkezzenek a jobb napok.

Szívem hozzád símul, 

átkarol, ölel és csókol,

mert sohasem elég a jóból.

Az öröm megérkezett, 

hiszen ő csak miattad létezett,

becsüld, tiszteld, szeresd

mert életed csak egy lehet.

Veled maradok.

Írta: Fujt Ernesztin

Imádok veled lenni, 

az esti fényben révedezni,

ölelésről, boldogságról, 

csak a józanság maradjon távol.

Izgatottan jöttöd várom,

s mire megérkezel vár a mámor,

felhőtakaró simul a párnámra,

mint hajnali szél lelkem vágyálma.

Mily jó, hogy itt vagy velem,

s a csoda vár rám kedvesem,

érzem tőled élek s nem kell más,

csak a napfényes gyönyörű álmodás.

Köszönöm, hogy vagy nekem,

szíved beragyogja az életem, 

szívárvány színben élem napjaim,

veled maradok a végtelen hantjain.

Az erdő mélyén.

Írta: Fujt Ernesztin

Gyermekkorom sétánya hol gyakran jártam, 

midőn egy kis léleknyugtató útra magamat invitáltam.

Az erdő mélye mindig várt rám,

hol a csend, a nyugalom és lelki béke járt át.

Sokszor bejártam ezt az utat,

amely a tisztás felé mutat, 

vígan lépkedve az avar roppanó zajában,

az úton át mesebeli táj várt az erdő aljában. 

Álmodoztam, gondjaim távol jártak,

megadtam magam eme átszellemült világnak.

Hol talán egykor tündérek boldogan cikáztak,

mesebéli ágakon nyugodtan tanyáztak.

Sétám során az erdő kis állatai,

vígan szaladtak, kúsztak, másztak,

kis birodalmuk elbűvölő otthona,

de nekem az erdő volt a lelkem temploma.

Szívtam magamba a friss levegőt,

a moha, a gomba avar alóli illatát,

elvarázsolt, szerettem ott sétát tenni,

köztük lenni, a hétköznapokat ünneppé tenni.

Madársereget megriasztva, rebbent fel riadva,

a linián át csodálatot keltett bennem,

ahogy a zöldellő ágak egymás karját keresve,

lombkoronájuk a felhőben összezárt.

Mily csodálatos emlékek törtek fel bennem,

amit az erdő mélye rejtett, és mind csuda szép kellem.

Gyermekkorom játszótere eme természeti csoda,

lelkem egy darabja, mely sohasem volt mostoha.

Mesebeli kis koboldot nem láttam soha,

vaddisznót a csíkos kis malacával, az volt ám a csoda.

Pöttyös őzike az úton előttem átszaladt,

áhítattal néztem, hisz ez volt a boldog pillanat.

Gyíkot amint a beszűrődő napfényben napozik,

megpillant és a meglepetéstől elkúszik.

Lepkék pajkosan repkedve kísértek utamon,

jelezve, hogy ér még sok csoda ha kutatod. 

Madarak csicsergése veri fel a csendet,

ily gyönyörű hanggal csak ők rendelkeznek.

A szajkó különleges hangon énekelt,

s ezzel jelzi, hogy engem észrevett.

Távolabb fakopács veri fel a csendet,

nászidőszakhoz érkezett a harkály fia,

eszét vesztve kopog, dobol a korhadt fán,

mintha élete sohasem érne véget tán.

Az erdő mélye tele van élettel,

emléke befészkeli magát elmédbe,

Ott csend van és nyugalom, 

ahol a lelki béke honol.