Szerelem.

Írta: Fujt Ernesztin

A fülembe cseng szüntelen,

kell ez a mély érzelem,

hangod hallom, szívemmel látlak,

adjunk egymásnak gyönyörű éjszakákat.

 

Fejem válladra hajtom,

sose érjen minket az alkony,

lágyan simítva arcod, élek,

és tudom, hogy nincs több harcom.

Az érzés, hogy ölellek gondolatban,

hajthatatlan, s végtelen,

örökké így legyünk, ne érjen véget,

csak így reménykedem.

Fohász a szívhez hozzád szól,

s hallod mit érez-e szív,

mely folyvást csak azt súgja,

akarom, hogy te légy a takaróm.

 

Jöttödet várva...

Írta: Fujt Ernesztin

Elringat egy álom melyben nélküled fázom,

lázálom, kín és vágy gyötör, sír a búbánattól a lélek,

ami bennem él, tudom és hiszem, 

hogy a szívem s a lelkem mindig csak hozzád tér meg.

Mily édes volt mi bennünk élt,

mikor még a szívünk és lelkünk remélt,

Lelkem még most is téged óhajt, s érted sóhajt,

Rólad álmodva, jöttödet várva, csak veled réved el.

Mondd, hogy jössz, mikor megpihen benned a láz,

mikor a szíved igaz dallamokat zengve,

lelked nyugtot remélve, hogy megtaláld,

ki bizton szeret s csak téged vár.

Jöttödet várva telnek a napok s a percek,

várok rád a szívem reszket, 

hogy az álom soha ne találjon ébren,

s hajnali köd fátylán túl a reményel tovább éljen.

 

Találkozás.                                

Írta: Fujt Ernesztin

Jöttél felém csillag ösvényen,

Párnámon pihen a hold, s rab vagyok,

szerelem tüze a mélyből tör elő,

s repíti lelkem a felhők fölé.

Mondd, hogy oly csodás találkozás,

álom nélkül nincs barangolás,

száz fényű tüll ruháját vetíti rád,

szíved gyorsan dobban, lélegzeted eláll.

Gyönyörű, varázslatos összetartozás,

a szív takarója s lelpe, édes csókok és szavak,

vágya a testnek és öröm mámorának, 

minden szívdobbanásban együtt álmodának. 

E találkozásban a karma mint végzet jött elém,

hisz tudja, hogy csak erre vágytam én,

szerelem melyet küldött felém a remény,

melyet minden pillanatban köszönni fogok én.

 

Mégegyszer...

Írta: Fujt Ernesztin

Nagy öröm és vigasz nékem, 

hogy emlékszik a szívünk,

ha egymástól oly messze is,

időnként egymásra gondolva, 

szívünket közel érezve, de élünk.

Látjuk egymást és szép az emlék,

hogy szeretett a szívünk.

Mosolyod mikor látom,

nagy boldogság tölt el,

hogy volt egyszer egy álom.

Elmerengek a múlton,

szívem meg-megdobban,

mondod, hogy felelevenik az emlék, 

s mily jó lenne mégegyszer,

hiszen ott vagyok még az álmaidban.

Igazgyöngy  a barátságunk,

melyben a szív dominál,

Az értelmet felülírja az érzelem,

a mindennapok titkán túl ott a jóság,

mely kettőnket összeköt most már.

 

Búcsúzunk Tőletek...

Írta: Fujt Ernesztin

Szomorú, szívbe markoló fájdalom,

szürke felhő borítja a felleget.

Az ég feketébe fordult,

gyászruhát öltött ő is e szomorú napon.

Eljött a perc melyet soha nem vártunk, 

szertefoszlott minden közös álmunk.

A fájdalom mély, az égig ér,

s szívünk már többé nem remél.

Köszönjük az életet, melyet tőletek kaptunk,

a sok szép éveket, melyet emlékbe foglaltunk.

Szívünkben örökké éltek,

és a bánat emészt most fel minden léptet.

Az élet ajándék volt veletek, a mindennapi csoda,

megszakadt szívek, ármányos valóság,

felfoghatatlan, reményvesztett szavak,

melyek nem találják az észhez vezető utat.

Itt maradtunk, a szívünk,

a karunk értetek nyúl,

a megérinthetetlen ölelésre,

és lelkünkben a fájdalom érzése dúl. 

Itt maradtok velünk gondolatban,

szívünk sohasem felejt,

az égi kötelékben szívünkben mindig ott lesztek,

fájdalmunk múlhatatlan, reményeink odavesztek.

Hisszük, hogy lelketek él a mennyben odafent,

melyre csak az örök álom érkezik,

Csillagok voltatok itt e földi létben,

s szívünk mindennap hozzátok megérkezik.

Szívünkben örökké így maradtok.

őrizzük arcotok és karunk átölel,

Egy imádság, egy sóhaj, egy fohász, 

mely hozzátok mindig a mennybe száll.

Emléketek örökké bennünk él,

soha nem veszíti el a reményt,

hogy majdan egyszer odafönt,

együtt leszünk mi még.

Testetek felszáll, lelketek itt marad a fényben,

most a nyugalom és béke honol,

és a végtelen pihenés vár rátok,

az örök messzeségben. 

Búcsúzunk Tőletek Melinda és Gábor,

szívünk, lelkünk sohasem felejt, karunk átölel,

nyugodjatok békében, emléketek gyémántként ragyog,

hiszen bennünk éltek tovább a felhők fölött valahol.

 

Éget...                                      

Írta: Fujt Ernesztin

Éget a szívemben a láng,

ezer arcát mutatja a magány.

Mi szép volt nem köszön vissza már, 

az álmokon túl, sebzett szívem visszavár.

Miért kell, hogy múljon az érzés,

biztos pont kell, s ez az érzés,

Várom a lépteid csendben, halkan,

hogy megjelenj a lelkemben majdan.

Szeretném tudni, hogy vagy,

éhséged csillapítja-e valaki a sorban.

Vajon akarsz-e még engem, 

hogy visszatérjek álmaidban?

Nem maradt más csak a remény, 

a karmám érted ég, téged akar.

A vágy sohasem múlik,

csak ha ott lehetek a karjaidban.

 

Amikor a patás eljő...                     

Írta: Fujt Ernesztin 

Sötét tűze pokolnak alján, 

a fekete patás sivítozva rád vár,

kérdezi merre tartasz,

jöjj a forró katlan alja vár rád.

Menj a pokolra te fajzat,

patád ne üsse az utca kövét,

ne dobogjon, türelmed ne dohogjon,

hisz pirkadataig van időnk még. 

Szúrós fekete füst, dohos szag,

mely a torkodból kiszakad,

tűnj el nyomban, s tüstén,

hisz élni akarok még.

Majd akkor gyere,

mikor végső álomra vágyom,

s nem hajt az élet, az édes mámor,

mikor már senkinek nem hiányzom.

Mikor önként hajtom fejem igába,

nem amikor élvezem az életet, mint máma.

Takarodj tüstént, javaimra vágysz?

A pokol tornácán erre nincs szükséged már!

Hát itt a mezsgye, lódulj, 

fekete paripád sörényébe kapaszkodva,

szállj le az alvilágba,

a te országod táborába.

Ne zavard a Földi népet,

maradj magadnak te kénszagú,

pokol kéret, hív a gonosz karöltve,

távozz sátán és tűnj el örökre!