Amikor a patás eljő...                     

Írta: Fujt Ernesztin 

Sötét tűze pokolnak alján, 

a fekete patás sivítozva rád vár,

kérdezi merre tartasz,

jöjj a forró katlan alja vár rád.

Menj a pokolra te fajzat,

patád ne üsse az utca kövét,

ne dobogjon, türelmed ne dohogjon,

hisz pirkadataig van időnk még. 

Szúrós fekete füst, dohos szag,

mely a torkodból kiszakad,

tűnj el nyomban, s tüstén,

hisz élni akarok még.

Majd akkor gyere,

mikor végső álomra vágyom,

s nem hajt az élet, az édes mámor,

mikor már senkinek nem hiányzom.

Mikor önként hajtom fejem igába,

nem amikor élvezem az életet, mint máma.

Takarodj tüstént, javaimra vágysz?

A pokol tornácán erre nincs szükséged már!

Hát itt a mezsgye, lódulj, 

fekete paripád sörényébe kapaszkodva,

szállj le az alvilágba,

a te országod táborába.

Ne zavard a Földi népet,

maradj magadnak te kénszagú,

pokol kéret, hív a gonosz karöltve,

távozz sátán és tűnj el örökre!

 

 

Szeretet, szép remény.            

Írta: Fujt Ernesztin

Lelked csillagát, 

tested finom illatát érzem,

ahogy hozzám simulsz, 

és álmom álmodat látja.

Sok évnyi távolság,

sem lehet románcunk

útjának gátja.

Megszületünk, álmodunk, 

szívünk álmot látva elindul,

meghódítani a végtelent.

Egy érzés, a szív védtelen, 

mi a csillagok közt lehull, 

s megtalálva beléd hasít,

mindent akarva most a sors.

Különbet, szebbet mint azelőtt,

ámor a szívedbe költözött,

akarjuk a végtelent, melyet,

szerelem istene megteremt,

egy új, szebb holnapot,

ami csak ránk várt, mert kell,

hogy megérkezzenek a jobb napok.

Szívem hozzád símul, 

átkarol, ölel és csókol,

mert sohasem elég a jóból.

Az öröm megérkezett, 

hiszen ő csak miattad létezett,

becsüld, tiszteld, szeresd

mert életed csak egy lehet.

Veled maradok.

Írta: Fujt Ernesztin

Imádok veled lenni, 

az esti fényben révedezni,

ölelésről, boldogságról, 

csak a józanság maradjon távol.

Izgatottan jöttöd várom,

s mire megérkezel vár a mámor,

felhőtakaró simul a párnámra,

mint hajnali szél lelkem vágyálma.

Mily jó, hogy itt vagy velem,

s a csoda vár rám kedvesem,

érzem tőled élek s nem kell más,

csak a napfényes gyönyörű álmodás.

Köszönöm, hogy vagy nekem,

szíved beragyogja az életem, 

szívárvány színben élem napjaim,

veled maradok a végtelen hantjain.

Az erdő mélyén.

Írta: Fujt Ernesztin

Gyermekkorom sétánya hol gyakran jártam, 

midőn egy kis léleknyugtató útra magamat invitáltam.

Az erdő mélye mindig várt rám,

hol a csend, a nyugalom és lelki béke járt át.

Sokszor bejártam ezt az utat,

amely a tisztás felé mutat, 

vígan lépkedve az avar roppanó zajában,

az úton át mesebeli táj várt az erdő aljában. 

Álmodoztam, gondjaim távol jártak,

megadtam magam eme átszellemült világnak.

Hol talán egykor tündérek boldogan cikáztak,

mesebéli ágakon nyugodtan tanyáztak.

Sétám során az erdő kis állatai,

vígan szaladtak, kúsztak, másztak,

kis birodalmuk elbűvölő otthona,

de nekem az erdő volt a lelkem temploma.

Szívtam magamba a friss levegőt,

a moha, a gomba avar alóli illatát,

elvarázsolt, szerettem ott sétát tenni,

köztük lenni, a hétköznapokat ünneppé tenni.

Madársereget megriasztva, rebbent fel riadva,

a linián át csodálatot keltett bennem,

ahogy a zöldellő ágak egymás karját keresve,

lombkoronájuk a felhőben összezárt.

Mily csodálatos emlékek törtek fel bennem,

amit az erdő mélye rejtett, és mind csuda szép kellem.

Gyermekkorom játszótere eme természeti csoda,

lelkem egy darabja, mely sohasem volt mostoha.

Mesebeli kis koboldot nem láttam soha,

vaddisznót a csíkos kis malacával, az volt ám a csoda.

Pöttyös őzike az úton előttem átszaladt,

áhítattal néztem, hisz ez volt a boldog pillanat.

Gyíkot amint a beszűrődő napfényben napozik,

megpillant és a meglepetéstől elkúszik.

Lepkék pajkosan repkedve kísértek utamon,

jelezve, hogy ér még sok csoda ha kutatod. 

Madarak csicsergése veri fel a csendet,

ily gyönyörű hanggal csak ők rendelkeznek.

A szajkó különleges hangon énekelt,

s ezzel jelzi, hogy engem észrevett.

Távolabb fakopács veri fel a csendet,

nászidőszakhoz érkezett a harkály fia,

eszét vesztve kopog, dobol a korhadt fán,

mintha élete sohasem érne véget tán.

Az erdő mélye tele van élettel,

emléke befészkeli magát elmédbe,

Ott csend van és nyugalom, 

ahol a lelki béke honol.

A nagy szerelmet várva

Írta: Fujt Ernesztin

Érezted-e már, hogy kell valaki,

aki gyökerestől felforgatná életed?

Szavakat tettekké vált, 

szív a szívnek ordítva kiált,

test a testet önkívületben ölel,

édes csókokat mámorban szórja rád,

szívet és igaz lelket keres és vár.

Kinek te leszel a lélektársa,

s a vágynak, izzó lángnak melegágya.

Csörgedező patak, mikor medréből kilép,

szalad oly hevesen míg a folyót éri el,

Onnan a tengerbe siet, a mindenséget ott leli meg.

Szeretet mely kölcsönös, sohasem felszínes,

csókokért nem könyörög, a lelkét adja át neked.

Míg tavasz van a szerelem sarja újra éled,

a nyár a napsütéssel lelkedet izzítja,

ősz a sokszínű árnyalatával szívedet festi meg,

a tél a kandalló melegében testedet hevíti fel.

Így telnek az évszakok a nagy szerelemre várva,

s végre egyszer talán megtalálva.

Mert kell valaki, ki kalitkád ajtaját kitárja,

Mint madár repül veled s szeli a kék eget, 

a szívedet adja s te is a szívedet.

Csacsogó ajkaitok a boldogság dalát zengi,

s benne az őrült nagy szerelem lángját éli meg.

Szép holnap.
Írta: Fujt Ernesztin

Ázom, fázom, langy meleg eső arcomra hull,
mégis mosolygok s a szívem ver vadul.
Képzeletem mindig nálad jár, 
csapongva repdes mint egy kis madár.

Kalitkám ajtaja sarkig tárva,
repülök a gondolattal bele a világba.
Ágról-ágra, majd virágról-virágra,
könnyű leplét testemnek szellő átjárja.

Hullhat az eső, nem baj ha ázom,
majd szivárványt bont a felszáradt álom
S a szívem már nem lesz árva,
lelkemben van kulcsa, nyitja, zárja.

Így álmodom veled karomat kitárva,
az illatos réten mely a szívem vágya.
Kék pillangók boldog táncát járva,
szárnyalni a szabadság kicsiny madarával.

A lélek szabadsága csordultig tele vággyal,
boldog mosoly s a szívem szárnyal.
Lesz még újra május, ölelés boldogsággal,
a szép holnapot várva, s a jövőt majd kitárja.

Torz világ
Írta: Fujt Ernesztin

Emberek mint a varjak ,
egymásba marnak.
Hová tűnt az igazi szeretet,
mely bút és bánatot feledtet?

Az élet felgyorsulva
az idő szárnyán repül tova,
s miért kell, hogy boldogtalan
legyen emberek sora?

Nézz a tükörbe, döntsd el,
hogy mától mosolyt adsz ajándékul
minden halandónak, és mosolyában
a magad tükrét látod viszont majd. 

S boldogság árad a lelked mélyén,
hiszen holnaptól minden észérv,
törli majd a múltat és innentől,
csak a jó és a szép adódhat.