A boldogság édes madara.
Írta: Fujt Ernesztin

Rám szállt a boldogság édes madara,
Mint ezernyi kék pillangó suhogó hada.
Repít, repülök én is, mind ad egy érintést.
Repülj velünk, dalolják kedvesen,
Hívunk az égi mennyország felé, súgják édesen.

Veled ébredni, álmodni, mily csodálatos érzés,
Még ha távol is vagy tőlem, mégis elér a kéj,
És nap mint nap, újabb álmokat ígér.
Veled szeretkezni egy végtelen éj,
Mely egyre csak tágul, mint az Univerzumban a végtelen tér.

Lelked labirintusa.
Írta: Fujt Ernesztin

Eltévedt lélek jár kel a lelked labirintusában,
a vágy, a kéj a szerelem mámorában.
Magad sem tudod merre jársz, hová mész
és ugyan ezzel az érzéssel valójában semmire sem mész.

Kezed, lábad megbilincselve, kitörnél, de nem lehet,
sarkantyút kötött az élet minden porcikádra.
Lelked, szíved zárja nem nyílik már a szerelem kapujára.
A nagybetűs élet nem enged lépned, a lakat zárva,
Senki sem visz el a majd a boldogság mámorába.

Megfelelünk magunknak s másnak, mert az élet ezt kívánja,
csak azt ne feledd, hogy ez nem az élet,
a purgatórium ami az embert tárt karokkal várja,
hogy átöleljen és a lelked labirintusában örökre elveszejtsen.

Boldogság hol vagy?
Írta: Fujt Ernesztin

Miért nem juthat nekem ebből az életben semmi?
Miért csak a vágy marad, amit ad nekem az élet?
Miért keresek tiszta, őszinte lelket, s ha megtalálom,
miért marad csak minden egyszerű álom?

Nincsenek tettek, csak szavak és érzés,
és a szívből azt hiszem, hogy nincs semmi kétség
csak úgy árad a szeretet, szerelem
de miért, hogy ők nem találnak sohasem.

Nem igaz, hogy csak ennyit érek,
az életben csak ennyi volt az érzés?
A halál menyasszonya szeretnék lenni és tudom majd,
hogy akkor már nem lesz félelem, vágyódás, szerelem.

Nyugalom vár rám és az életem bezárul,
vége és el tudom fogadni, ennyi.
Fejfámra legyen az írva, aki egész életében
a boldogságot kereste és sohasem találta.

Nem találkozott vele a párja,
s lelke felhők közé szállt s eltűnt.
Utólag már jobb is így,
mert nagy katarzist robbantott volna.

S így vele az élet elszállt,
nyomtalanul és kergetve  álmokat,
míg végül feladott mindent,
és elment vele örökre az élet.

Csillagos álmaink
Írta: Fujt Ernesztin

Álmatlanul fekszem a hold párnáján,
Nézem az apró csillagszemeket az égen.
Melyik, vajon kinek a csillaga,
Az álmai alkonya s hajnala?

Mindannyiunknak vannak álmaink,
Melyek mint a csillagok, a vágyaink.
Kinek mi jut, s karnyújtásnyira van-e,
Vagy eltűnik a messze végtelenbe?

Fedezd fel magadban azt az egy csillagot,
Mely alakít, formál és ragyog.
Azt tedd mit a lelked belülről táplál,
S meglátod, minden gondolat pozitívan plántál

Hallhatatlan szerelem
Írta: Fujt Ernesztin

Amikor már nem remélsz,
Mielőtt a szív megáll,
akkor történnek a csodák!

Magányos lelkünk új társra talál,
egy húron rezdül minden érzés, gondolat,
s megérinti szíved, amit a másik ember neked ad.

De túl késő megélni eme nagy érzést,
Az élet gördít elébe sok akadályt.
Csak lelkünk élheti át ezt az élményt, csodát.

S elsöpör mindent az útból,
hogy új teret adjon,
és a hallhatatlan szerelem érzése megmaradjon.

Így az élet végén mint ajándék,
jön az ámor boldogság képében,
és a szerelem örök marad szíved mélyében.

Szeretlek! 
Írta: Fujt Ernesztin

Csoda vagy te nékem,
a lelkem csodája,
mely oly mély szeretetben ölel át,
s karjaimat a szerelemnek kitárom,
gyere, jöjj, én vagyok a te világod!
Hozzád bújok gondolatban,
buja vágyam olthatatlan.
Dédelgetlek, simogatlak, cirógatlak,
szerelmes szavakkal kínállak.
Életre kel a soha el nem múló,
olthatatlan vágy és szenvedély.
Szótlanul és gyengéden átölellek,
szerelmünket karjaimba zárom,
ettől lesz oly boldog mindig,
az én kis világom!

Ó Istenség!
Írta: Fujt Ernesztin

Micsoda érzés keveredett bennem,
Micsoda fájdalom, kín, öröm
és bánat, képzelet és valóság,
Keserves ez így együtt
Mit kéne tennem, hogy ettől megváljak.

Próbáltam így, próbáltam úgy,
De mind hiába. Bennem van szüntelen.
S a gondolat bánt, várom a nappalt
ami majd mindent jóra vált.

Várom az éjjelt mely kis pihenést ád.
Bízom a szépben, jóban,
Ez ad minden nap reményt.
De a könnyeim csak jönnek, tódulnak,
Hogy meddig élhetek így én.

Megváltást várom minden napban,
Hogy jobb lesz végre már.
S amikor a könnyeim elapadnak,
Úgy érzem, hogy most könnyebb tán.