Szerelem.

Írta: Fujt Ernesztin

A fülembe cseng szüntelen,

kell ez a mély érzelem,

hangod hallom, szívemmel látlak,

adjunk egymásnak gyönyörű éjszakákat.

 

Fejem válladra hajtom,

sose érjen minket az alkony,

lágyan simítva arcod, élek,

és tudom, hogy nincs több harcom.

Az érzés, hogy ölellek gondolatban,

hajthatatlan, s végtelen,

örökké így legyünk, ne érjen véget,

csak így reménykedem.

Fohász a szívhez hozzád szól,

s hallod mit érez-e szív,

mely folyvást csak azt súgja,

akarom, hogy te légy a takaróm.

 

Jöttödet várva...

Írta: Fujt Ernesztin

Elringat egy álom melyben nélküled fázom,

lázálom, kín és vágy gyötör, sír a búbánattól a lélek,

ami bennem él, tudom és hiszem, 

hogy a szívem s a lelkem mindig csak hozzád tér meg.

Mily édes volt mi bennünk élt,

mikor még a szívünk és lelkünk remélt,

Lelkem még most is téged óhajt, s érted sóhajt,

Rólad álmodva, jöttödet várva, csak veled réved el.

Mondd, hogy jössz, mikor megpihen benned a láz,

mikor a szíved igaz dallamokat zengve,

lelked nyugtot remélve, hogy megtaláld,

ki bizton szeret s csak téged vár.

Jöttödet várva telnek a napok s a percek,

várok rád a szívem reszket, 

hogy az álom soha ne találjon ébren,

s hajnali köd fátylán túl a reményel tovább éljen.