A nagy szerelmet várva
Írta: Fujt Ernesztin
Érezted-e már, hogy kell valaki,
aki gyökerestől felforgatná életed?
Szavakat tettekké vált,
szív a szívnek ordítva kiált,
test a testet önkívületben ölel,
édes csókokat mámorban szórja rád,
szívet és igaz lelket keres és vár.
Kinek te leszel a lélektársa,
s a vágynak, izzó lángnak melegágya.
Csörgedező patak, mikor medréből kilép,
szalad oly hevesen míg a folyót éri el,
Onnan a tengerbe siet, a mindenséget ott leli meg.
Szeretet mely kölcsönös, sohasem felszínes,
csókokért nem könyörög, a lelkét adja át neked.
Míg tavasz van a szerelem sarja újra éled,
a nyár a napsütéssel lelkedet izzítja,
ősz a sokszínű árnyalatával szívedet festi meg,
a tél a kandalló melegében testedet hevíti fel.
Így telnek az évszakok a nagy szerelemre várva,
s végre egyszer talán megtalálva.
Mert kell valaki, ki kalitkád ajtaját kitárja,
Mint madár repül veled s szeli a kék eget,
a szívedet adja s te is a szívedet.
Csacsogó ajkaitok a boldogság dalát zengi,
s benne az őrült nagy szerelem lángját éli meg.