Az erdő mélyén.

Írta: Fujt Ernesztin

Gyermekkorom sétánya hol gyakran jártam, 

midőn egy kis léleknyugtató útra magamat invitáltam.

Az erdő mélye mindig várt rám,

hol a csend, a nyugalom és lelki béke járt át.

Sokszor bejártam ezt az utat,

amely a tisztás felé mutat, 

vígan lépkedve az avar roppanó zajában,

az úton át mesebeli táj várt az erdő aljában. 

Álmodoztam, gondjaim távol jártak,

megadtam magam eme átszellemült világnak.

Hol talán egykor tündérek boldogan cikáztak,

mesebéli ágakon nyugodtan tanyáztak.

Sétám során az erdő kis állatai,

vígan szaladtak, kúsztak, másztak,

kis birodalmuk elbűvölő otthona,

de nekem az erdő volt a lelkem temploma.

Szívtam magamba a friss levegőt,

a moha, a gomba avar alóli illatát,

elvarázsolt, szerettem ott sétát tenni,

köztük lenni, a hétköznapokat ünneppé tenni.

Madársereget megriasztva, rebbent fel riadva,

a linián át csodálatot keltett bennem,

ahogy a zöldellő ágak egymás karját keresve,

lombkoronájuk a felhőben összezárt.

Mily csodálatos emlékek törtek fel bennem,

amit az erdő mélye rejtett, és mind csuda szép kellem.

Gyermekkorom játszótere eme természeti csoda,

lelkem egy darabja, mely sohasem volt mostoha.

Mesebeli kis koboldot nem láttam soha,

vaddisznót a csíkos kis malacával, az volt ám a csoda.

Pöttyös őzike az úton előttem átszaladt,

áhítattal néztem, hisz ez volt a boldog pillanat.

Gyíkot amint a beszűrődő napfényben napozik,

megpillant és a meglepetéstől elkúszik.

Lepkék pajkosan repkedve kísértek utamon,

jelezve, hogy ér még sok csoda ha kutatod. 

Madarak csicsergése veri fel a csendet,

ily gyönyörű hanggal csak ők rendelkeznek.

A szajkó különleges hangon énekelt,

s ezzel jelzi, hogy engem észrevett.

Távolabb fakopács veri fel a csendet,

nászidőszakhoz érkezett a harkály fia,

eszét vesztve kopog, dobol a korhadt fán,

mintha élete sohasem érne véget tán.

Az erdő mélye tele van élettel,

emléke befészkeli magát elmédbe,

Ott csend van és nyugalom, 

ahol a lelki béke honol.